Boom Boom Project 2017

 KÉRLEK NE ÖLJETEK MEG ><

Jeonghan kéjjel fűtött nyögések közepette nyomult mélyebbre a fiatalabban, miközben annak verejtéktől gyöngyöző arcát cirógatta. Teste minden egyes pontját végig csókolgatta korábban, néhol apró, jelzés értékű lila foltokat hagyva maga után. Kimért felnőtt ember volt, aki sosem verte nagydobra magánéletét, mégis szerette az ilyesféle, fiatalokra jellemző dolgokat.

Chan ajkai közül mélyebb sóhajtás szökött ki, ahogy a tanára férfiasságára vezette ujjait. Egyszerre volt oly mámorító érzés, és borzasztóan fájdalmas alatta lenni. Kettejük teste megszokott összhangban mozogott, mintha olyan mindennapi lenne, amit csinálnak.

– Chan, – Jeonghan az élvezettől elködösült tekintettel hajolt diákja nyakára, újabb csókot hintve annak porcelánbőrére, miközben elmélyült hangon suttogta nevét füleibe. – Kinek a babája vagy?

Chan szemei kitágultak, ahogy a kérdéssel szinte teljesen egyszerre, egy bizsergetően mámorikus érzés futott végig gerince vonalán. Nem akart sebeket hagyni Jeonghan tökéletes bőrén, már az általa megpecsételődött kulcscsontjától is rosszul érezte magát, de körmeit önkénytelenül vájta az idősebb hátába.

A válaszadásban a folyamatosan feltörekvő sóhajai akadályozták; ajkába harapva próbálta visszatartani a kikívánkozó hangokat.

– Yoon tanár úr babája!

***

A szorgosabb diákok bőszen írogatták a táblán lévőket a füzetükbe, míg a többiek inkább fejüket a padon pihentetve várták, hogy vége legyen az iskolának nevezett kínszenvedésnek. S szinte egy emberként pattantak fel ültükből, ahogy megszólalt a kicsengetést jelző hangocska.

– Babák, nyugalom! Legalább a házi feladatot had mondjam el! – Jeonghan hangja az egész termet körbejárta, de a pakoló gyerekek zajában elveszni látszott. Péntek volt, utolsó óra, s a félév vége. Mindenki otthon akart már lenni.

– Amúgy, – torpant meg váratlanul Minhyung Chan előtt, miközben tekintetét fürkészően végig vezette az idősebben. – mikor szándékozol bemutatni a barátnődnek?

– Barátnő? – Chan homlokráncai összefutottak, ahogy értetlenül pillantott barátjára. Neki nem volt barátnője – sőt –, nagyon köze sem volt hozzájuk.

– Ugyan már! Nem vagyok vak, látom azokat a foltokat ott. – bökött az ingjének gallérjához, mely alól alig láthatóan, de egy picikét felvillant a folt, mellyel előző este pecsételték meg.

Időközben a két diák észre sem vette, hogy a többiek elhagyták már a termet, ők pedig ott maradtak a népszerű franciatanár társaságában, aki annyira imádtak.

– Lee Chan! – hallatszódott Jeonghan kellemesen csilingelő hangja, bár ez semmi jót nem sejtetett. Chan torka összeszorult, miközben a tanára felé fordulva próbálta leplezni zavartságát. – Megadtam most önnek a kettest, de ettől függetlenül a különórákon az év hátralevő részében is igényt tartok a jelenlétére.

A megszeppent diák félve bólintott, mire az idősebb arcára egy bájos mosoly telepedett, s biccentéssel köszönt el két tanítványától.

– Fhú haver, elég szar lehet még sulin kívül is látni a pofáját. – csapkodta hátba együttérzően Minhyung , mire Chan gyomra csak még jobban összeszorult.

– Igen… az.