Boom Boom Project 2017

Az aula tele volt az iskolából kiszivárogni kívánkozó diákokkal, akiket én csak oldalról figyeltem. Az ablak mellé helyezett, apró puffok egyikén ültem, a nyúl ketrecével szemben. Az iskolánknak volt egy nyuszija. Állítólag törpenyúl volt, de számomra túl nagynak tűnt, hogy annak tartsam. Kedves teremtés volt, szerette a gyerekeket, mégis sokszor vadult meg, s kellett nekem az orvosira szaladnom az általa megharapott gyerekekkel.

Vártam, hogy megérkezzen a biológia tanárunk. Nála volt a ketrec kulcsa, amire természetesen szükségem volt, mivel nekem kellett minden pénteken almot cserélnem az állatkánál. Eddig egy pár évfolyammal felettem járó srác csinálta, de az váratlanul már nem volt hajlandó többet erre. Így én vettem át a stafétabotot.

– Seungkwan, itt is van! – az idősebb, enyhén túlsúlyos nő gödröcskékkel az arcán nyomta a kezembe a kulcsot, majd egy intés kíséretében el is hagyta az épületet.

Egyedül intéztem el minden teendőt Usagi körül. Almot cseréltem, tiszta vizet öntöttem neki, s még pár répa darabot is adtam neki. Éppen rázártam a ketrec ajtajára a lakatot, amikor hátrafordulva megpillantottam, ahogy az egyik évfolyamtársam a házi feladata felett görnyedve, csillogó tekintettel vizslatja az aranyos nyulacskát. Ajkaim automatikusan mosolyra húzódtak.

Elköszöntem Usagitól, aztán én is haza indultam.

*-*-*

A következő pénteken hamar szemet szúrt az évfolyamtársam jelenléte. Ugyanúgy ott üldögélt az egyik puffon, kezében valamelyik vaskosabb tankkönyvével. A szemem sarkából láttam, ahogy néha, vétve felénk pillant.

Usagi már nagyon ki akart jönni a ketrecéből, így hát úgy döntöttem, megfutattom egy kicsit az aulában. Megvártam, amíg becsöngetnek a következő órára, és szabadjára engedtem. Olyan aranyos volt, ahogy fel, s lepattogott a kövezett padlón, néha átszaladva pár vétlen diák lábai között.

Az évfolyamtársam szemei összeszűkültek a kuncogástól, amikor Usagi körülötte ugrálgatott. Bár megsimogatni már nem tudta, mert a nyúl egyből kicsúszott kezei közül.

Odajött hozzám, én pedig felkapva aprócska testét, fogtam kezeim közé, ahol nyugodtan szuszogott. Tekintetem ekkor találkozott a velem egykorú fiúéval. Enyhén elpirulva szegezte figyelmét újra a tanulni valónak, de nem sokáig. Helyet foglaltam a mellett lévő puffon, és lágy mosollyal arcomon, odanyújtottam neki a jámbor állatot.

Eleinte félt hozzá érni, miután elsőre elhúzódott tőle a nyúl, de miután bátorító pillantásokat küldtem neki, már gyöngéden rásimított Usagi fejére.

– Szelíd állat ő, csak azokkal vad, akiket nem szeret. – fűztem hozzá, miközben a világ legbájosabb mosolyával cirógatta tovább a nyuszi orcáját.

*-*-*

A következő péntek volt január utolsó péntekje. A hétvége már a holdújév volt, így nem csak a diákok, de a tanárok is a lehető leggyorsabban el akarták hagyni az iskolát. Szinte teljesen kihalt ez egész épület, így én is sokkal jobb kedvvel lépkedtem oda Usagi ketrecéhez.

De Usagi nagyon nem volt jó passzban aznap. Nem engedte, hogy kivegyem; folyamatosan rúg-kapált, és harapott. Igazán közel kerültem ahhoz, hogy feladjam, és dühömben ott hagyjam koszos alommal, tiszta víz és kaja nélkül.

Hacsak nem jelenik meg Vernon. Időközben megtudtam az egyik osztálytársamtól a nevét, no meg azt is, hogy nem egy túl talkatív ember. Nincs sok közeli barátja, és nem is túl népszerű a diákok körében, de a tanárok egytől egyig oda vannak érte. Egy szóval illettem volna szívesen; stréber – de nehezemre esett ilyen sértő szavakat mondani rá.

A nálam pár centivel magasabb srác teljesen nyugodtan simított a nyúl hátára, s mintha azt elvarázsolták volna, egyhelyben maradva élvezte a kényeztetését. Ezek után már gyalog galopp volt kivenni a ketrecéből.

Kedvesen rám mosolygott, s intve a fejével jelezte, hogy nyugodtan megkezdhettem a dolgom. Aznap sokszor kalandozott el a figyelmem, s gyakran kaptam magam azon, hogy vigyorral az arcomon nézem, ahogy Vernon Usagival játszik az aula másik végében.

*-*-*

A következő pénteken Vernon már rám várt az aulában. A múlt héten sikerült sokat beszélgetnem vele, s mint kiderült, egyáltalán nem stréber. Csupán nehezen nyit az emberek felé, ezért nem nagyon vannak barátai, a tanulást pedig apja erőlteti, hogy aztán Amerikában tudjon egyetemre menni. Telefonszámot is cseréltünk, s az egész hétvégét végig chateltük. Aztán a héten többször is együtt mentünk haza.

Nem is tagadhatom, megkedveltem őt. Volt benne valami különleges, valami titokzatos, ami miatt még többet vele akartam lenni. Az Usagi iránt érzett imádata meg egyszerűen lenyűgözött.

Akkor is éppen csillogó szemekkel vizslatta a kezemben tartott állatot, ahogy kivettem annak ketrecéből. Automatikusan nyomtam a kezébe, ami miatt egy kicsit meghökkent, de egyből elfoglalta magát az állat simogatásával. Én is tökre élveztem gyönyörködni kettejükben, egészen addig, amíg meg nem jelent az egyik osztálytársam.  Moonbin, akivel habár jóban voltam, egyértelműen túlságosan nagyra volt magával.

– Nocsak, nocsak, Seungkwan ilyen stréberekkel barátkozik? – lépett oda mellém, miközben átkarolt, s egy gúnyos pillantást vetett az említettre. Erre persze már Vernon is rájött, hogy róla van szó. Láttam, ahogy arca megfeszült, s fájdalmas ábrázattal folytatja Usagi babusgatását.

– Szerintem azzal barátkozom, akivel akarok. – vettem oda félvállról. Moonbin nevetni kezdett, s újra hátrafordult, Vernon felé. Éreztem, hogy itt baj lesz, főleg hogy barátom nem épp a kedves természetéről volt híres. – És jobb ha nem ütöd bele az orrod a dolgaimba. – morogtam még oda neki gyorsan.

*-*-*

A következő hét is olyan kellemesen telt el, mint az előző. Az estéket végig beszélgettük, napközben, szünetekben pedig összefutottunk a folyosókon, aztán suli után együtt mentünk haza. Csütörtökön felhívott hozzájuk, én pedig örömmel fogadtam el a kérését. Vernonék gazdagok voltak. Nagyon. Egy óriási házban élt szüleivel, s húgával, aki nagyon aranyos volt. Bár amerikai anyjuk révén kihasználták az angol adta tudást, hogy olyanokat beszélhessenek meg, amiket nem értek, de ennek ellenére nem éreztem magam kényelmetlenül.

Egy csodálatos délutánt tölthettem el a társaságában, még többet megtudva róla. Kezdtem egyre jobban úgy érezni, hogy egy csodálatos emberrel hozott össze a sors. Ártatlan volt, csupa jó indulattal, de közben még is kellően huncut és ravasz. S úgy éreztem ő is szívesen van velem, hogy ő is jól érzi magát a társaságomban. Ezért esett rosszul, amikor pénteken nem várt az aulában.

Mindent elintéztem, almot cseréltem, megsétáltattam Usagit, s tápot is adtam neki, de Vernonnak még mindig nyoma sem volt. Pedig láttam aznap a suliban, beszéltünk is róla, hogy elmehetnénk délután moziba.

Akartam küldeni neki egy sms-t, de túl nyomulósnak éreztem volna magam. Valószínűleg megvan rá a megfelelő oka, hogy miért nincs itt, s utólag úgyis értesít, mi történt. Aznap egyedül mentem haza a februári hóban.

*-*-*

A következő péntek Valentin nap volt. Az aula tele volt mindenféle giccses, rózsaszín dekorációkkal, amik a szerelmesek napját hirdették, holott egészen kevés pár volt az iskolában. Valahogy, amint reggel beléptem az iskolába, egyből Vernon jutott eszembe. Már egy hete nem beszéltünk, s a folyosókon is csak elvétve láttam, mintha kerülne. Tudtára akartam adni, hogy mennyire vágyom a társaságára, hogy mennyire jó érzés vele lenni. Hogy hiányzik. De nem vitt rá a lélek. Bűnösnek éreztem az érzéseimet, mintha azok nem lettek volna helyén valóak. De hát a mai világban már normális, ha egy férfi egy férfibe szerelmes, nem?

– Mond csak Usagi, mit kéne most tennem? – simítottam az állat puha hátára. – Nem mondanám, hogy szeretem, de ez egyértelműen erősebb érzelem, mint szimpla barátság. Valentin nap van, talán csokit kéne adnom neki? Azzal nem ismerném el, hogy én vagyok a lányosabb tag? Hjaj, drága Usagi, én most tényleg nem tudom mit kéne tennem.

Váratlanul két kéz fonódott derekam köré, s egy ismerős illat járta át orromat. Egyből tudtam kinek a karjaiban vagyok, s szívem majd kiugrani készült a meglepődöttségtől.

– A csokival sajnos elkéstél. – mélyen dörmögte fülembe, én pedig az ujjai között tartott dobozkára pillantottam. – Egész héten nem mertem eléd állni zavaromban. – az oldalamat cirógatta. – Eljönnél velem egy randira, Seungkwan?

Teljesen belepirultam a kérdésébe, de természetesen igennel válaszoltam, miközben próbáltam tenyeremmel takarni pipacsvörös arcomat.

Szóval így történt, hogy egy nyúl hozott össze valakivel. Valakivel, aki oly’ különleges természettel rendelkezik, hogy még máig teljes szívemből szeretem.