Az aula tele volt az iskolából kiszivárogni
kívánkozó diákokkal, akiket én csak oldalról figyeltem. Az ablak mellé helyezett, apró puffok egyikén ültem, a nyúl ketrecével szemben. Az iskolánknak volt egy
nyuszija. Állítólag törpenyúl volt, de számomra túl nagynak tűnt, hogy annak
tartsam. Kedves teremtés volt, szerette a gyerekeket, mégis sokszor vadult meg,
s kellett nekem az orvosira szaladnom az általa megharapott gyerekekkel.
Vártam, hogy megérkezzen a biológia tanárunk. Nála
volt a ketrec kulcsa, amire természetesen szükségem volt, mivel nekem kellett
minden pénteken almot cserélnem az állatkánál. Eddig egy pár évfolyammal
felettem járó srác csinálta, de az váratlanul már nem volt hajlandó többet
erre. Így én vettem át a stafétabotot.
– Seungkwan, itt is van! – az idősebb, enyhén
túlsúlyos nő gödröcskékkel az arcán nyomta a kezembe a kulcsot, majd egy intés
kíséretében el is hagyta az épületet.
Egyedül intéztem el minden teendőt Usagi körül.
Almot cseréltem, tiszta vizet öntöttem neki, s még pár répa darabot is adtam
neki. Éppen rázártam a ketrec ajtajára a lakatot, amikor hátrafordulva
megpillantottam, ahogy az egyik évfolyamtársam a házi feladata felett
görnyedve, csillogó tekintettel vizslatja az aranyos nyulacskát. Ajkaim
automatikusan mosolyra húzódtak.
Elköszöntem Usagitól, aztán én is haza indultam.
*-*-*
A következő pénteken hamar szemet szúrt az
évfolyamtársam jelenléte. Ugyanúgy ott üldögélt az egyik puffon, kezében
valamelyik vaskosabb tankkönyvével. A szemem sarkából láttam, ahogy néha, vétve
felénk pillant.
Usagi már nagyon ki akart jönni a ketrecéből, így
hát úgy döntöttem, megfutattom egy kicsit az aulában. Megvártam, amíg
becsöngetnek a következő órára, és szabadjára engedtem. Olyan aranyos volt,
ahogy fel, s lepattogott a kövezett padlón, néha átszaladva pár vétlen diák
lábai között.
Az évfolyamtársam szemei összeszűkültek a
kuncogástól, amikor Usagi körülötte ugrálgatott. Bár megsimogatni már nem
tudta, mert a nyúl egyből kicsúszott kezei közül.
Odajött hozzám, én pedig felkapva aprócska testét,
fogtam kezeim közé, ahol nyugodtan szuszogott. Tekintetem ekkor találkozott a
velem egykorú fiúéval. Enyhén elpirulva szegezte figyelmét újra a tanulni
valónak, de nem sokáig. Helyet foglaltam a mellett lévő puffon, és lágy
mosollyal arcomon, odanyújtottam neki a jámbor állatot.
Eleinte félt hozzá érni, miután elsőre elhúzódott
tőle a nyúl, de miután bátorító pillantásokat küldtem neki, már gyöngéden
rásimított Usagi fejére.
– Szelíd állat ő, csak azokkal vad, akiket nem
szeret. – fűztem hozzá, miközben a világ legbájosabb mosolyával cirógatta
tovább a nyuszi orcáját.
*-*-*
A következő péntek volt január utolsó péntekje. A
hétvége már a holdújév volt, így nem csak a diákok, de a tanárok is a lehető
leggyorsabban el akarták hagyni az iskolát. Szinte teljesen kihalt ez egész
épület, így én is sokkal jobb kedvvel lépkedtem oda Usagi ketrecéhez.
De Usagi nagyon nem volt jó passzban aznap. Nem
engedte, hogy kivegyem; folyamatosan rúg-kapált, és harapott. Igazán közel
kerültem ahhoz, hogy feladjam, és dühömben ott hagyjam koszos alommal, tiszta
víz és kaja nélkül.
Hacsak nem jelenik meg Vernon. Időközben megtudtam
az egyik osztálytársamtól a nevét, no meg azt is, hogy nem egy túl talkatív
ember. Nincs sok közeli barátja, és nem is túl népszerű a diákok körében, de a
tanárok egytől egyig oda vannak érte. Egy szóval illettem volna szívesen;
stréber – de nehezemre esett ilyen sértő szavakat mondani rá.
A nálam pár centivel magasabb srác teljesen
nyugodtan simított a nyúl hátára, s mintha azt elvarázsolták volna, egyhelyben
maradva élvezte a kényeztetését. Ezek után már gyalog galopp volt kivenni a
ketrecéből.
Kedvesen rám mosolygott, s intve a fejével jelezte,
hogy nyugodtan megkezdhettem a dolgom. Aznap sokszor kalandozott el a
figyelmem, s gyakran kaptam magam azon, hogy vigyorral az arcomon nézem, ahogy
Vernon Usagival játszik az aula másik végében.
*-*-*
A következő pénteken Vernon már rám várt az aulában.
A múlt héten sikerült sokat beszélgetnem vele, s mint kiderült, egyáltalán nem
stréber. Csupán nehezen nyit az emberek felé, ezért nem nagyon vannak barátai,
a tanulást pedig apja erőlteti, hogy aztán Amerikában tudjon egyetemre menni. Telefonszámot
is cseréltünk, s az egész hétvégét végig chateltük. Aztán a héten többször is
együtt mentünk haza.
Nem is tagadhatom, megkedveltem őt. Volt benne
valami különleges, valami titokzatos, ami miatt még többet vele akartam lenni.
Az Usagi iránt érzett imádata meg egyszerűen lenyűgözött.
Akkor is éppen csillogó szemekkel vizslatta a
kezemben tartott állatot, ahogy kivettem annak ketrecéből. Automatikusan
nyomtam a kezébe, ami miatt egy kicsit meghökkent, de egyből elfoglalta magát
az állat simogatásával. Én is tökre élveztem gyönyörködni kettejükben, egészen
addig, amíg meg nem jelent az egyik osztálytársam. Moonbin, akivel habár jóban voltam,
egyértelműen túlságosan nagyra volt magával.
– Nocsak, nocsak, Seungkwan ilyen stréberekkel
barátkozik? – lépett oda mellém, miközben átkarolt, s egy gúnyos pillantást
vetett az említettre. Erre persze már Vernon is rájött, hogy róla van szó.
Láttam, ahogy arca megfeszült, s fájdalmas ábrázattal folytatja Usagi
babusgatását.
– Szerintem azzal barátkozom, akivel akarok. – vettem
oda félvállról. Moonbin nevetni kezdett, s újra hátrafordult, Vernon felé.
Éreztem, hogy itt baj lesz, főleg hogy barátom
nem épp a kedves természetéről volt híres. – És jobb ha nem ütöd bele az
orrod a dolgaimba. – morogtam még oda neki gyorsan.
*-*-*
A következő hét is olyan kellemesen telt el, mint az
előző. Az estéket végig beszélgettük, napközben, szünetekben pedig összefutottunk
a folyosókon, aztán suli után együtt mentünk haza. Csütörtökön felhívott
hozzájuk, én pedig örömmel fogadtam el a kérését. Vernonék gazdagok voltak.
Nagyon. Egy óriási házban élt szüleivel, s húgával, aki nagyon aranyos volt.
Bár amerikai anyjuk révén kihasználták az angol adta tudást, hogy olyanokat
beszélhessenek meg, amiket nem értek, de ennek ellenére nem éreztem magam
kényelmetlenül.
Egy csodálatos délutánt tölthettem el a
társaságában, még többet megtudva róla. Kezdtem egyre jobban úgy érezni, hogy
egy csodálatos emberrel hozott össze a sors. Ártatlan volt, csupa jó
indulattal, de közben még is kellően huncut és ravasz. S úgy éreztem ő is
szívesen van velem, hogy ő is jól érzi magát a társaságomban. Ezért esett
rosszul, amikor pénteken nem várt az aulában.
Mindent elintéztem, almot cseréltem, megsétáltattam
Usagit, s tápot is adtam neki, de Vernonnak még mindig nyoma sem volt. Pedig
láttam aznap a suliban, beszéltünk is róla, hogy elmehetnénk délután moziba.
Akartam küldeni neki egy sms-t, de túl nyomulósnak éreztem
volna magam. Valószínűleg megvan rá a megfelelő oka, hogy miért nincs itt, s
utólag úgyis értesít, mi történt. Aznap egyedül mentem haza a februári hóban.
*-*-*
A következő péntek Valentin nap volt. Az aula tele
volt mindenféle giccses, rózsaszín dekorációkkal, amik a szerelmesek napját
hirdették, holott egészen kevés pár volt az iskolában. Valahogy, amint reggel
beléptem az iskolába, egyből Vernon jutott eszembe. Már egy hete nem
beszéltünk, s a folyosókon is csak elvétve láttam, mintha kerülne. Tudtára
akartam adni, hogy mennyire vágyom a társaságára, hogy mennyire jó érzés vele
lenni. Hogy hiányzik. De nem vitt rá a lélek. Bűnösnek éreztem az érzéseimet,
mintha azok nem lettek volna helyén valóak. De hát a mai világban már normális,
ha egy férfi egy férfibe szerelmes, nem?
– Mond csak Usagi, mit kéne most tennem? –
simítottam az állat puha hátára. – Nem mondanám, hogy szeretem, de ez
egyértelműen erősebb érzelem, mint szimpla barátság. Valentin nap van, talán
csokit kéne adnom neki? Azzal nem ismerném el, hogy én vagyok a lányosabb tag?
Hjaj, drága Usagi, én most tényleg nem tudom mit kéne tennem.
Váratlanul két kéz fonódott derekam köré, s egy
ismerős illat járta át orromat. Egyből tudtam kinek a karjaiban vagyok, s
szívem majd kiugrani készült a meglepődöttségtől.
– A csokival sajnos elkéstél. – mélyen dörmögte
fülembe, én pedig az ujjai között tartott dobozkára pillantottam. – Egész héten
nem mertem eléd állni zavaromban. – az oldalamat cirógatta. – Eljönnél velem
egy randira, Seungkwan?
Teljesen belepirultam a kérdésébe, de természetesen
igennel válaszoltam, miközben próbáltam tenyeremmel takarni pipacsvörös
arcomat.
Szóval így történt, hogy egy nyúl hozott össze
valakivel. Valakivel, aki oly’ különleges természettel rendelkezik, hogy még
máig teljes szívemből szeretem.
Hello ^^
VálaszTörlésAz biztos, hogy nem most publikáltad ezt, de hát már körülbelül tudod, hogy mi a helyzet velem (i think), így a lényegre térek.
Az első gondolatom, mikor a végére értem, hogy nekem kell egy nyuszi. Hátha engem is összehoz egy olyan emberrel, mint Vernon :3 szép álom... Ah, olyan kis aranyos volt, hogy meg is volt a mai cukorbevitelem. Nem tudom, hogy honnan jönnek neked az ilyenekhez ihlet... de az biztos, hogy engem boldoggá teszel ezekkel a kis irományaiddal ^^ Igyekszem a többit is minél hamarabb elolvasni. Köszönöm, hogy olvashattam!
XingYi ♥
Szia^^
TörlésKöszönöm szépen, hogy még így is időt szánsz rám, a te kommentjeid tartják bennem a lelket, de szerintem ezt már épp elégszer elmondtam <3
Igazából igaz történeteken alapszik ez az írásom; a sulinkban tényleg van egy nyuszi, és tényleg van egy szende alattam járó srác, aki szokott segíteni, amikor néha én teszem rendbe az alomját. Csak, hogy köztünk nincs semmi romantikus kapcsolat és nem is lesz >< De arra tökéletes volt, hogy tovább gondoljam, s összehozzam ezt itt.
Köszönöm, hogy írtál (végre én is hagytam magam után nyomott a TIMW-nél <3)
Ölel: Mirae