Boom Boom Project 2017

   Egy felhőn üldögélve néztem le a semmibe, hintázó lábaimat vizslatva, melyeken színes zoknik virítottak. A bal lábamon lévő lila volt, s majdnem a térdemig ért. Egy foltos, valószínűleg fiatal nyuszika ugrálgatott rajta, míg a másik lábamon egy kígyó akaródzott felmászni, de valahogy mindig visszacsúszott. Pedig aranyos volt, nem is fujt rám, s a csörgőjének is olyan dallamos hangja volt.

  A nap mögöttem lemenőben volt, s már annyiszor láttam azt, hogy nem állt szándékomban ott maradni és végig nézni. Feltornáztam magam ülőhelyzetemből, s miután megbizonyosodtam róla, hogy senki, vagy semmi sincs a közelemben, megfogtam a lábamon pihenő kígyó barátomat, s megcsapkodva aranyos arcocskáját előhívtam szárnyait. Egy pillanatba se telt, hogy valami sárkányszerűvé változzon. Könnyedén felpattantam hátára, s fülét megragadva kényszerítettem engedelmeskedésre.

   Gyorsan feljebb repültünk, oda ahol már én nézek le a felhőkre, nem ők rám. Csodálatos érzés volt eltűnni az égre vetülő narancssárga csíkokban, mintha a semmi felé mennék.

   Aztán ennek mind vége lett. A kígyóm eltűnt alólam, körülöttem minden sötétülni kezdett, én meg megállíthatatlan sebességgel zuhantam. Vártam, hogy fejem szétloccsanjon, ahogy földet érek, mégis hosszú percek után sem történt ez meg. Végeláthatatlan ideig zuhantam, míg csak valami meg nem ragadott.

   Éreztem, ahogy vékony ujjak kulcsolnak csuklómra, s rántanak magukkal. A sötétség eltűnt körülem, és végre láthattam az arcát. Sokszor találkoztam már vele, de általában csak az érintését érezhettem, néha hosszabb haja megcirógatta arcomat, ahogy felfelé húzott, de sosem nézhettem bele szemeibe.

   Most mégis a legnagyobb természetességgel fordított magával szembe vállaimnál fogva. Szőke hajzuhataga körbe ölelte szívecske formájú arcát, miközben pár rakoncátlan tincs szemeibe hullott, melyek oly’ kedvesen mosolyogtak rám. Gyönyörű volt, mintha egy angyalt tartottam volna kezeim között. Meg akartam simítani porcelán fehér bőrét. Mélybarna íriszeivel követte ujjaim mozdulatát, de aztán váratlanul kámforrá lett, ahogy valami fülsüketítő hang szólalt fel a távolban.

   Idegesen ültem fel ágyamban, miközben azért nyújtózkodtam, hogy le tudjam végre nyomni azt a tetves ébresztő órát. Egyenesen utáltam ezt az ördögi szerkezetet, amiért mindig a legrosszabb pillanatban volt képes megszólalni. És magamat is, amiért mindig egyből felébredtem rá.

   – Soonyoung! – nyitott be szobámba anyukám. Végig vezette tekintetét egy fintor kíséretében a rendetlen szobámon, majd megállapodott rajtam. – Ha tíz percen belül elkészülsz, el tudlak kocsival vinni az iskolába.

   Bólintottam egyet, de amint becsukódott mögötte az ajtó, egyből visszahuppantam a párnáim közé. Vissza akartam aludni, hogy láthassam még egyszer azokat a tündéri orcácskákat, de nem sikerült. Csak abban reménykedtem, hogy aznap este újra találkozom vele. Az én álombéli angyalommal.