Boom Boom Project 2017

Jisoo lábai fájdalomtól lüktetve rogytak össze maga alatt, ahogy combjából áradó vérzést próbálta elállítani, a sebre szorított kezével. Mellkasa hevesen emelkedett meg, majd húzódott vissza, szíve örült tempójával egyetemben. Látása már nem volt tiszta, elméje pedig vészesen homályosodni kezdett.

Váratlanul, ahelyett, hogy a túlélésre koncentrált volna, emlékképek árasztották el fejét. Egészen kiskorától kezdve, az érettségéig, majd az egyetem harmadik napjáig. Az a harmadik nap volt, ami miatt ebbe a pokolba belekerült. A pokolba, ami egyszerre adta élete legjobb és legrosszabb élményeit.

Eleinte nem akarták megölni egymást, inkább a közös összefogásra törekedtek, s arra, hogy együtt kijuthatnak onnan, de elég volt, hogy csak egyikőjüknél teljen be a pohár, s az igazi pokol tényleg elszabadult.

Négy napja nem tudott két óránál többet aludni, vagy rémálmai, vagy az ellenség ébresztette fel. Ott mindenki ellenség volt, még az is, aki nem annak tűnt. Pont, mint Chan.

Chan vörösre színeződött ujjai megfeszültek a kezében tartott kés nyele körül, de arca kifejezésmentes maradt. Nem akart érzelmeket kinyilvánítani, megsebeznie azt, aki az elmúlt másfél hétben a világ egyik legfontosabb embere lett számára neki is nehéz volt. De nem tehetett mást, ha lett volna választása, mindenféleképpen elkerülte volna ezt a lehetőséget.

Ahogy végig nézte, amint Jisoo testét lassan hagyja el a lelke, egy pillanatra sem mozdult mellőle, tartva a pár méter távolságot, de figyelte. S amikor az idősebb feje élettelenül dőlt előre, könnyei megállíthatatlanul törtek utat maguknak. Nem bőgött, csupán hangtalanul sírt.

Lassan emelete kését saját torkához. Álkapcsát összeszorította, szemeit behunyta, s készült a megváltására. Miért lenne értelme tovább csinálnia ezt, ha akit szeret nincs vele?

De miért ölte meg Jisoot, ha ő is egyből utána megy?

A kés kizuhant ujjai közül, majd halk vízhanggal ért földet a betonlapon. Megérezte, ahogy körülötte minden beleremeg, s mintha az idő megfagyna egy pillanatra. A következő pillanatban már egy gyengéd simítást érzet lapockái között.

– Majd holnap visszajövünk, és eltemetjük, de most sietnünk kell. Seungcheolék a nyomunkban vannak. – Seungkwan hangja kellően nyugtató volt, így még utoljára össze tudta szedni maradék erejét, s sétára bírta lábait.

Barátjába karolva csoszogott ki a terület egyetlen betonépülete mögül, hogy aztán minél gyorsabban a folyón túlra juthassanak. Legszívesebben vetett volna még egy utolsó pillantást Jisoora, csak hogy emlékezetébe vésse arcának mindenegyes pontját, de nem volt elég bátorsága hozzá. Chan soha többé nem látta a fiút.